Indiában folyamatosan azt érzed, hogy adnál a gyerekeknek, a kutyáknak, teheneknek, a pincérnek, az utcán élőnek. Persze nem tudsz mindenkinek adni, nem lehet mindenkit jóllakatni, de valahogy ez mégis ösztönszerűen jön. Egy ilyen helyen, mint India, ahol ennyire látványos méretek ölt a szegénység, ahol nincs eltakarva, letagadva ott van előtted, ott mindenképpen hatással lesz rád. Mondhatod azt, hogy ez nem a te problémád, ez van, rossz helyre születtek és amennyire tudod távol tartod magad ettől az élménytől. Vagy akár hibáztathatod, hogy nyilván az ő hibája, hogy ebben a helyzetben van a lényeg, hogy neked nincs közöd hozzá. Ott vannak a szociálisan érzékenyek vagy túl érzékenyek, akik minden kekszüket odaadták a kutyáknak, akik a költőpénzük egy részét szétosztogatták mindenkinek, akik látszólag megérdemlik, akik azért vásároltak a kis gyerektől, hogy segítsék. Abban bízunk, hogy azért a legtöbben legalább a saját helyzetüket átértékelik és rájönnek, hogy mennyire szerencsések igazából, ezt a világot látva.
Ahogy azt írtuk a napi posztban, a csoportból 9-en elvittünk egy kisfiút vacsorázni, ez egy win-win helyzet volt élmény volt neki és nekünk is.
Pé volt a kommunikációs csatorna, ő segített megismerni a kissrác életét, a kérdéseket feltenni és fordítani. Bizniszboy készségesen válaszolt minden kérdésre, de rólunk nem kérdezett semmit. Bár nagyon vagány, talpraesett kiskrapek, de mikor beléptünk az étterembe megilletődött. Folyamatosan zavarban volt, mikor igyekeztünk oldani a feszültséget benne elmondta, hogy őt nem engedik be ilyen helyekre, mert szegény. Két szett ruhája van, ami rajta volt az utcai viselete, ez egy kabátból, pólóból, farmernadrágból és egy műbőr dzsekiből állt, flip-flop papuccsal mezítláb. Ha ezt éppen kimossák akkor van egy másik pólója rövidnadrággal. Otthon semmilyen háztartási gépük nincs így például mosógépük se. A mosást bérbe egy másik anyuka csinálja nekik. A tisztítás díja: póló 50 rúpia, a nadrág 70, a kabát 100 rúpia. A „házuk” egyetlen szobából és egy konyhából áll, nemhogy saját ágya, de még ágyuk sincs, a földön alszanak és az utcán fürdenek, ahogy sok más indiai is. A család elég nagy 3 fiatalabb lány tesója van 5, 6, 8 évesek és két bátyja 15 és 20 éves, maga a srác 12 éves. Kérdeztük ki hány éves a családban, de ebben kicsit bizonytalanok vagyunk, hogy valóban így van-e. Az indiaiaknál nincs anyakönyv, nem tudják a pontos születési dátumukat, általában az éppen aktuális terméshez viszonyítják. A srác azt mondta az anyukája 72 éves, az apja pedig 80, ami azért fura, mert ők viszonylag korán házasodnak és a szexualitás csupán csak az utódnemzés miatt fontos, egyébként teljesen tabu. Szóval valami nem kerek a sztoriban, próbáltuk minden oldalról megkérdezgetni, de mindig oda lyukadtunk ki, hogy nagyon öregek a szülei. Emiatt nem is dolgoznak, sőt elvileg a kissrác dolgozik a családból egyedül, mert a testvérei (fiúk) mind iskolába járnak, a kitörés lehetőségében bízva. Iskolába jár napközben, ahol angolul tanul, de mint kiderült a menü olvasásakor írni, olvasni nem igazán tud, bár lehet hindi nyelven tud. Nézegette a menüt, majd mikor láttuk, hogy nem boldogul és igen zavarban van, akkor igyekeztünk neki segíteni, de aztán Pét kérte, hogy válasszon neki. Nem volt még sosem étteremben, az ételek közül is csak nagyon kevés dolgot ismert. Végül paneer tika massalat evett, rotival, ami egy szaftos vega étel, lepénnyel. Nagyjából a lepénykét ette, néha belemártogatva a szószba, de mint aki nem is meri megkóstolni a tál további tartalmát. A végén elcsomagoltattuk neki az ételt.
Iskola után árulja a kis portékáját vagy iskola helyet… (hűtőmágnes, kulcstartó, mindenféle szuvenír), amit ő maga is piacon szerez be, nagyjából 50%-os haszonnal tudja azokat eladni, hétvégén 2-3ezer rúpiát is megkeres. (Mi azt gondoljuk, hogy azért emögött egy komoly maffia működik, a kissrác be van szervezve, mert cuki, gyerekként könnyebben megveszik tőle a turisták, mint egy felnőttől, nem mellesleg elutazásunk napján láttuk, ahogy adja le a pénzt egy idősebb férfinak.) A szüleit nem zavarja, hogy nem olyan lelkesen tanul, akkor boldogok, ha napi 2-300 rúpiát hazavisz és este 9-re érjen haza. Igazából ő tartja el az egész családot és amit megkeres abból járnak iskolába. A szülei azt sem tudták, hogy megbeszélte velünk, hogy eljön vacsorázni. Azaz álma, hogy összegyűjtsön annyi pénzt, hogy a családjával együtt elköltözhessen Németországba és ott éljenek. Azt mondta Németországban szintén árus szeretne lenni csak a helyi mágneseket árulná.
A vacsora végeztével, tuk-tukkal mentünk vissza a hotelbe, a riskában még elmesélte, hogy van egy barátnője, aki már nagyon messze lakik. A tuk-tukos sofőr persze az egyik jó barátja volt, egy 21 éves fiatal srác, aki elmondta, hogy a kocsikat csak bérlik és hogy nagyon igyekszik támogatni gyerkőcöt.
Visszaérve elbúcsúztunk, aztán ezzel a nagyon tömény, megindító, sokszor megmosolyogtató történettel tértünk nyugovóra.
Ezt a megrenditő történetet átéltük s akik ottvoltak mindenkit megérintett. Ajánlom aki Indiában jár próbálja ugyanezt végigcsinálni. Nem kerül sokba. Egy kis colát és chipset adtunk neki mégis boldog volt s csillogó szemmel tért vissza a véres valóságba. Számunkra ez 500 forintot jelentett de számára iszonyatosan sokat.
🙂 Itt éltük meg igazán Indiát! És így van, lehet hogy nem lehet mindenkinek segíteni de egy-egy kis apróság, kedveség hozzánk tesz. Köszi Gábor az élményt és a szuper beszélgetéseket! 🙂